Még csak el sem indultunk, túravezetőnk a fenti felütéssel kezdte az okosítást: a Gerecse, a Vértes - és kicsit távolabbról a Bakony - lankáiról lecsorgó és az alóluk feltörő vizekre hívta fel a figyelmünket, valamint azok fontosságára.
Az észosztás után Vértesszőlős vasútállomásáról elindultunk az Által-ér felé. A felettünk tornyosuló szürke felhők nem bíztattak túl kellemes időjárással, mégis mind a 32-en bizakodtunk, hátha nem ver el minket az eső. Ahogy elértük az ér partját, máris ráláttunk a Gerecse vonulataira, útközben pedig kaptunk újabb ismertetőt arról, hogy a régóta nem működő/kiszáradt források miért törtek fel újra, és látják el bőven a Tatai-medencét: a 90-es, 2000-es években a környéken egyre inkább gazdaságtalan bányaművelés megszűnt, az onnan kipumpált vizek visszatértek, bő források formájában.

Persze, nem csak tanultunk, hanem haladtunk is, hamar elértünk a Derítő-tóig. Az Által-ér beömlésétől tettünk egy kis kitérőt, hogy a szürke idő ellenére gyönyörködhessünk a tó északi partján "lebegő" stégsoron. A meteo által beígért eső itt kapott el minket, de kedvünket nem szegte, hamar felöltöttük a megfelelő védőruházatot és rendületlenül haladtunk tovább a tó körül. A horgász központnál tartottunk egy kis eü-szünet, fotózgattunk a tó fölé mélyen benyúló mólóról, rácsodálkoztunk a cicafalkára, akik a nemrég kifogott hal tisztítására csodálkoztak rá (és várták a lehulló falatokat).

A Derító-tó kiömlésénél vezetőnk egyes sorba fejlesztette a csapatot: az Által-ér mellett egy jelzetlen, de nagyon vadregényes ösvényen haladtunk tovább. Balról csobogás, jobbról csalán, felülről eső és hangos madárcsicsergés kísért minket, az ösvény elhagyása után kereszteztük az Öreg-tó körüli sétányt és folytattuk utunkat a "tófarokba". A "tófarok" igazából az Által-ér torkolata az Öreg-tóba. Itt vezetőnk ismét tartott egy pármondatos kiselőadást a helyi élővilágról, no meg arról is, hogy a 60-70-es években sajnos üdülő-pihenő környezetnek jelölték ki az Öreg-tavat, ennek megfelelően a "tófarokban" irdatlan pusztítást, írtást végeztek. Szerencsére, azóta megváltozott a szemlélet, a torkolat környéke rekultiválva lett, az élővilág pedig egyre gazdagabb, vízimadarak, hüllők, békák vették birtokba a pár hektárnyi élőhelyet. Ennek hangosan jelét is adják, folyamatosan.
A "tófaroknak" van még egy varázsa is, vezetőnk nem véletlenül vitt oda minket: kiváló kilátás nyílik az Öreg-tóra, a várra és a tó környezetére. Nem volt mese, itt kellett megejtenünk a kötelező csapatfotót.

E kis kitérő után visszatértünk az Öreg-tó körüli - egykoron atlétikai és torna pályának nevezett - sétányra, a vár felé. Sajnos a torna állomások eszközei már csak árnyékaik önmaguknak, sokuk(at) az enyészet útjára lép(t)ett(ek), amik még megmaradtak, azokon a fiatalabb és erőtől buzgó srácok tornáztak kicsit. A vár felé vezető úton az időjárás kegyes lett hozzánk: elállt az eső, a felhők közül előbukkant a Nap, az esőruhák visszakerültek a hátizsákokba, a szél elült, az Öreg-tó felületén pedig megjelent a szemközti erdő és a kék ég felhőkkel tarkított tükörképe. Ahol a part menti növényzet engedte, muszáj volt megállni egy-két fotót ellőni. A várhoz érkezve azonban már feltámadt a szél, a tó felszínén a víztükröt felváltották a hullámok és a fodrok.
A vár tövében újabb pihenőt tartottunk, amit ki kávéval, ki fagylalttal, délidő okán mások az elemózsiájok elmajszolásával töltöttek. Felkészültünk a "betonozós" szakaszra, lévén a Fényes-forrásokig át kellett vágni Tata belvárosán: hosszú, egyenes, viszonylag unalmas rész leküzdése várt ránk.

De nagyon megérte: a Fényes-források tanösvény Tata egyik gyöngyszeme. A források és a lápvidék fölött cölöpökön álló, deszkapallókon vezető ösvény minden kanyarulatában újabb és újabb természeti szépségre csodálkozhattunk rá. Vezetőnk tanácsára nem az előírt, hanem az ellenkező irányban indultunk el, amit nem is bántunk meg. Először csak a vizek csordogálását láttuk-hallottuk, aztán lassan elénk tárult a gazdag növényvilág, temérdek színes tavirózsával. A vizekből kiálló rönkökön teknőcök napoztak, a vízfelületen szétterjedő hínárokon békák ültek és muzsikáltak. Ahogy egyre beljebb haladtunk, a kristálytiszta vízben a fauna is követhetővé vált: az apróhal keringett, a nagyhal túrta az iszapot, árnyékos vízfelületen vízipókok szaladtak, miközben egyre több volt a csobogás - közeledtünk az igazi forrásokhoz. Sokat nem is váratott magára a helyszín, hamarosan megláthattuk közvetlen közelről, miként tör fel a tiszta karsztvíz a mélyből. A tanösvény vége - szó szerint - a csúcspont volt: egy magasles jellegű építményre kellett fellépcsőzni, ahonnan parádés kilátás nyílt a láp-erdőre. Ezzel megvolt a túra "szintje" is.

Megvolt a szint, megvolt a látvány, tanultunk sokat Tata és a Gerecse környékének vizeiről, élővilágáról, kaptunk minimál dzsungeltúrát az Által-ér mellett, baktattunk majd` 14 km-t. Nem csoda, hogy a túra végére megéheztünk, és az sem csoda, hogy ha már vizek, akkor szerettünk volna vízi finomságokat falni, pótolandó a legyalogolt kalóriákat.
Vezetőnk tanácsára bevettük magunkat a helyi, legjobb halas fogásokat felszolgáló étterembe, és ugyan az összes halSzálkáig nem rágtunk el mindent, de jóllakottan tértünk haza.

Fotógalériához klikk a képre!

- dé -