Talán a hirtelen jött kánikula tette, talán a pünkösdi hosszú-hétvége miatt, de viszonylag kevesen, mindössze heten gyűltünk össze a rajtban, Vértesszőlős vasútállomásán. Kis ismerkedés és bemutatkozás - valamint az életet adó kávé - után, szikrázó napsütésben indultunk felfelé a Gerecse vonulatai felé. A helyi, több mint 200 éves templom mellett elhaladva, hamar megérkeztünk a falu tetején található Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyére. 1967. augusztus 21-én, egészen pontosan Sámuel neve napján Vértes László régész professzor ezen a helyen találta meg a 320 000 évvel ezelőtt itt élt előember tarkócsontját, a feltárás során pedig a különböző, általa használt eszközöket, pattintott köveket, tűzrakó helyét és egyéb maradványokat.

A múzeumot körbejárva nekivágtunk az igazi túrának, a piros sávon haladtunk a Gerecse lankáin felfelé. Az erdőt még nem értük el, amikor is az út közepén egy szépséges tapsifüles tűnt fel. Mi lentről fel, más túrázok fentről lefelé jöttek, így a derék mezei nyúl eléggé megijedt mindannyiunktól, fel-le szaladgálva próbálta menekülőre fogni a dolgot. Hosszas tétovázás után a bozótost választotta és sikerült kereket oldania, mi pedig folytathattuk útunkat, hamarosan az erdő hűs lombjai alatt. Ugyan nagyjából 300 méternyi szintet kellett emelkedni, de ezt hosszú, kanyargós, meglehetősen lankás erdei úton tettük meg. Kényelmesen, kedélyesen cseverészve érkeztünk meg túránk csúcspontjához, a Kovács-hegyi templomromhoz. Délidő lévén megpihentünk egy kicsit, elköltöttünk 1-2 szendvicset, és a rom előterében elkészítettük a kötelező csapatfotót.

Lefelé egy kis eltévedés után rátaláltunk a helyes útra, a Kálvária-út stációit követve leereszkedtünk Baj felé. Az ösvény egy jó nagy, helyenként 20-30 méter mély vízmosta árok partján vezetett, egészen a baji pincesorokig. A pünkösdi hétvégén tartották a helyi borászatok a Nyitott Pincék rendezvényt, melynek keretében lehetőség van meglátogatni a borospincéket.

Mi az utunkba eső Borboléta Pincészetet választottuk, amit nem is bántunk meg. Vezetőnk, Éva néni személyében igazi, vendégszerető kalauzra találtunk, a borkóstoló alatt részletesen mesélt a borászat történetéről, a nedűk eredetéről, a birtokon végzett munkákról, a borkészítés folyamatáról. Szavaiból áradt a föld, a szőlő, a jószág szeretete, meglett korát meghazudtolóan ma is aktívan dolgozik úgy a birtokon, ahogy a pincében. Nem távoztunk üres kézzel, ki a nedűből, ki a házi, ízesített lekvárokból vitt haza „vásárfiát”.

Vizes készleteink feltöltése után megköszöntük a szíves vendéglátást, elköszöntünk Éva nénitől, és Bajon keresztül Tata-Tóvároskert felé baktattunk a már nagyon masszív napsütésben. Az útba eső vasútállomáson a csapat egyik fele a hazavonatra szállt, a másik fele tovább sétált a tatai Cseke-tó felé. A tavat körülvevő Angol-park lombjai alatt, a parkot átszövő vízfolyások mentén andalogtunk, mígnem találtunk egy szimpatikus padot a tó partján, ahol megpihenhettünk a lombok árnyékában.
A szusszanást követően már csak annyi dolgunk volt, hogy elérjük a hazavivős vonatot.
Haza hozott, haza vitt.

Fotógalériához klikk a képre!

 - dé -