Félórás pakolászás és bakancsfűzés után neki is indultunk az aznapi etapnak. Kezdésként rögtön egy kisebb fizikai és logikai feladatot jelentett a vendégház hátsó kapuja, de némi jókedvű feszegetéssel és csapatmunkával sikeresen kiszabadult a társaság az erdő sűrűjébe. Ezzel a kis leleménnyel és egy jelzetlen, avaros ösvénnyel elegánsan megspóroltuk, hogy több száz métert kelljen az országút unalmas, kemény aszfaltján kutyagolnunk a legközelebbi turistajelzésig.

A zöld négyzet jelzésen aztán rögtön feljebb is tornáztuk a pulzusunkat, és ütemes szuszogások közepette felkapaszkodtunk a Bánya-hegy nyergébe. Itt megkezdtük dimbes-dombos, hol fel, hol le vezető utunkat a Tar-kő lápán. A „lápa” szó ezen a környéken a hegy lábát, lankáját jelenti, ami a bükki földrajzi nevek egyik nagy kedvence. Bő két kilométer kitartó gyaloglás után a Toldi-kapunál jártunk, ahol egy meredekebb, sziklás emelkedő végén a Sima-kő nyergében fújtunk egyet, és kortyoltunk a kulacsokból. Innen már csak egy végső, egy kilométeres, de annál meredekebb kaptató választott el minket a céltól, a Tar-kőtől. Ez a 949 méteres csúcs a Bükk legmagasabb természetes kilátópontja, így nem csoda, hogy a megpróbáltatásokért cserébe a lábunk előtt elterülő déli Bükk végtelen, zöldellő panorámája szó szerint letaglózó volt. A látványba feledkezve, a peremen ülve tartottunk egy húsz perces, jól megérdemelt ebédszünetet a szikrázó napsütésben.

[Galériához katt a képre]

Testileg-lelkileg feltöltődve indultunk tovább, majd egy kis kitérővel bevettük a Zsidó-rétet, ahonnan kipillantottunk a méltán híres Mohos-töbörbe. Ebbe a szigorúan védett, különleges mikroklímájú karsztdolinába – ami egy igazi „fagyzug”, ahol a speciális domborzat és a hőmérsékleti inverzió miatt akár a legforróbb nyári napokon is mérhetnek mínuszokat a kutatók – természetesen eszünk ágában sem volt belépni. Tisztes távolságból, a peremen futó erdészeti útról csodáltuk meg a mélyedést, majd visszatértünk a fennsík peremére.

A Három-kő füves csúcsáról is befogadtuk a horizontot, miközben a szél kellemesen hűtötte az arcunkat. Miután a Tar-kőn és a Három-kőn is sikeresen levadásztuk az elrejtett geoládákat, megkezdtük a hosszú, térdpróbáló ereszkedést a peremről vissza a Bánya-hegy felé. Kellemesen leamortizálódva, de széles mosollyal estünk be a vendégházba. Az út porának letisztítása után autókba pattantunk, és a répáshutai Vadnyúl teraszon – a gasztronómia oltárán áldozva – egy bőséges vacsora gyanánt pótoltuk a napközben elégetett ezernyi kalóriát.

Szombat: Vízesések moraja, ősemberek nyoma és a végtelen űr

Szombat reggel 8:30-kor, az izomlázat hősiesen ignorálva két autóba rendeződtünk, és átutaztunk Felsőhámorra, hogy belevágjunk a 19 kilométeresre tervezett, masszívabb körünkbe. Kezdésként a Lillafüredi függőkertet és a Palota-szállóhoz épített, húsz méteres (ezzel az országban a legmagasabb) mesterséges vízesését kerestük fel.

A lezúduló víz párája frissítően hatott a kora délelőtti órákban. Innen a 18. században vashámorok vízellátására felduzzasztott, smaragdzölden csillogó Hámori-tó partján sétáltunk végig. A tó végétől aztán nem volt kegyelem: megkezdtük a meredek kapaszkodást a hegyoldalban. Mire a Létrás-tetőre értünk, garantáltan mindenkinek kimelegedett a háta, és a pulzusmérők is piros sávba ugrottak.

A nehezén túlesve egy könnyedebb, vizuálisan annál lenyűgözőbb szakasz jött. A fennsík rejtélyes töbörvilágában, a Jávor-kút felé vezető aszfaltos úton kalandoztunk szinte sík terepen, amíg el nem értük a Sebes-víz völgyét. Itt ismét letértünk a civilizációból a vadonba: kiálló gyökerek, mohás kövek és gigantikus, kidőlt fák vadregényes, szinte őserdei díszletei között ereszkedtünk le a Sebes-víz mésztufa vízeséséhez. Titkon féltünk, hogy a patak száraz lesz, de szerencsére vidáman és hangosan csobogott a mészkőlépcsőkön. A völgy pedig maga volt a csoda: a talajt szinte egybefüggő lila tengerként borította a rengeteg virágzó erdei holdviola, varázslattal töltve meg az erdőt.

A vízeséstől leereszkedtünk a Garadna-völgybe. A Pisztrángos tavaknál lévő étterem látványától – és főleg a köré gyűlt, zajos és számunkra élhetetlen méretű embertömegtől – gyorsan menekülőre fogtuk. Inkább a fák nyugalmát választottuk, és a Csókás-nyereg felé vettük az irányt, ahol egy csendes erdei pihenőnél, fatuskókon és padokon ülve fogyasztottuk el a hátizsákból előkerült szendvicseinket. A pihenő után felmásztunk a nyeregbe, majd egy kellemes, vízszintes sétával értük el a Szeleta-barlang hatalmas tátongó bejáratát, ahonnan jéghideg levegő áramlott kifelé. Ez az állomás kötelező eleme volt a túránknak, hiszen a barlang a jégkorszaki neandervölgyi ősember egykori lakhelye, a világhírű Szeleta-kultúra névadója, ráadásul tökéletes felvezetés volt a másnapi programhoz. A túra végén már csak egy rövid, cserébe kegyetlenül meredek ereszkedés várt ránk Felsőhámorra, vissza az autókhoz.

Alaposan elfáradva, de élményekkel telve indultunk tovább. Útközben betértünk a bükkszentkereszti Privát fogadóba egy meleg, tartalmas vacsorára. Még éppen időben végeztünk ahhoz, hogy elérjük a várva várt esti programunkat: 21:00 órától a Bükki Csillagdába voltunk hivatalosak egy esti csillagnézésre! A közel háromórás, elképesztően profi előadást a csillagda teraszán és a modern Kupolateremben töltöttük. Mivel a Bükk szívében a fényszennyezés minimális, az égbolt látványa tiszta időben páratlan. Bár a majdnem telihold rendesen bevilágította az eget, a hatalmas távcsöveken keresztül így is csodákat láttunk: megvizsgáltuk a Hold krátereit, megcsodáltuk a fényes Vénuszt, a Jupiter felhőit és négy Galilei-holdját (amiből az egyik pont a szemünk láttára bújt el a gázóriás mögé!), sőt, még pár távoli galaxist és csillogó gömbhalmazt is sikerült elcsípnünk. Kaptunk egy izgalmas gyorstalpalót az éjszakai tájékozódásból is – már azt is vágjuk, hogyan kell egyetlen emberi arasszal megállapítani, az északi félteke melyik szélességi körén állunk éppen. Bár azt, hogy hogyan lehet birkavesével földrengést megelőzni, sajnos továbbra sem tudjuk. > (Spoiler alert a Gyaloggalopp rajongóknak)

Vasárnap: Szinva-parti séta és a barlangok 3D-s világa

Aztán eljött a vasárnap reggel is, és a kis csapatunk, a korábbi napok fáradalmait sikeresen levetkőzve, frissen és vidáman indult a miskolci Szeleta Park Látogatóközpont felfedezésére. Igaz, a túlzott lelkesedésünk (és a már megszokott pontosságunk) miatt egy kerek órával a nyitás előtt érkeztünk, de ezt cseppet sem bántuk. Így legalább volt időnk komótosan végigsétálni a Szinva patak csobogó partján, belehallgatni az ébredező madárdalokba, és még a helyi cserkésztábor zöldelő mezejébe is bekukkantottunk egy pillanatra.

A látogatóközpont ajtajai végül kitárultak, mi pedig az interaktív kiállításon szakvezetéssel kísérve ámultunk a Bükk geológiai és természeti kincsein. Lenyűgöző volt látni egyben mindazt, amiben az elmúlt két napban jártunk. A délelőttöt végül egy látványos, 20 perces 3D mozival koronáztuk meg, ami a hegység rejtett barlangjainak sötét és titokzatos mélyére kalauzolt el minket, olyan szűk járatokba, ahová földi halandó ritkán jut el.

Túravezetőként csak egyet mondhatok zárszóként: ezt a három napot sikerült tökéletesen kimaxolnunk! Magasra tettük a lécet, most már csak győzzük színvonalban és élményekben utolérni magunkat az év további egyesületi programjain!

Nyáry Tamás