Az indulást persze megelőzte egy kis logisztika is: autóletétel a zalaszántói Sztúpa parkolójában, majd át Sümegre. 2026.05.09-én reggel 9 órakor indultunk a sümegi vasútállomástól. Sümeg persze nem csak egy vasútállomásból áll: a fejünk felett úgy tornyosult a tekintélyt parancsoló Sümegi vár, mintha egyenesen egy történelmi filmből hagyták volna itt díszletnek. Bár a várvédők most nem lőttek ránk ágyúkkal, mi azért kellő tisztelettel adóztunk az építménynek – lentről, persze, mert nekünk a Kék volt az utunk. Úgy látszik, ezt is meg kellett nézni – és szerencsére ott volt. A kék az kék, baj lett volna, ha nincs ott. A kis csapat tehát Sümegről támadta meg az emelkedőket Zalaszántó irányába.

A reggeli, még kissé hűvös időt hamarosan felváltotta a kellemesebb meleg, bár ezt nem az emelkedők miatt éreztük, hiszen a Sarvaly Erdészházig szinte alig volt szintemelkedés. Maga Sarvaly egy igazi erdei menedék, ahol egy középkori elpusztult falu szelleme és a hűsítő Sarvaly-forrás várja a vándorokat. Ott természetesen ment a pecsét a füzetbe, megcsodáltuk a csendes erdei idillt (és reménykedtünk, hogy a forrásvíztől megtáltosodunk a következő szakaszig), majd folytattuk az utat tovább.

[Galériához katt a képre]

Innen már barátságosabb erdei terepen haladtunk, de persze az emelkedők sem maradtak el. Bevallom, mivel kevesen voltunk, engedtem a csábításnak: amíg a többiek pihentek és ebédeltek, addig a Tátika-hegyi geoládát is becserkésztük. A Tátika persze nem adja ingyen magát; az ősi vulkáni kúpon terülő várromhoz azért fel kell küzdeni a testünket egy jó kis kardió keretében. Odabent a fák között megbújó romok és a Balaton-felvidékre nyíló zseniális panoráma fogadott minket – a szél pedig úgy fújt át a több száz éves kövek között, mintha a régi várurak suttogták volna, hogy „ugye megmondtuk, hogy ide izzasztó feljönni?”. Ez az akció plusz 1,5 kilométert jelentett a lábunknak, de sebaj – a láda meglett, a csapat pedig lenn közben kipihente magát.

Innen már csak körülbelül 7 kilométer volt a túra vége. Aztán a sűrű erdőből kilépve egyszer csak elénk tárult egy látvány, ami mintha nem is ebbe az országba tartozna: a hófehér Zalaszántói Béke-sztúpa, Európa egyik legnagyobb buddhista szentélye. A színes imazászlók úgy lobogtak a szélben, hogy egy pillanatra azt hittük, eltévedtünk és Tibetben kötöttünk ki. Megcsodáltuk a Sztúpát, magunkba szívtuk a zen nyugalmat (és a füstölők illatát), majd békésen visszatértünk az autókhoz.

A napot végül a Kisfaludy Étteremben zártuk egy finom „estebéddel”, ahol a tányérok felett ülve, jóleső fáradtsággal próbáltuk visszapótolni a hegyen elégetett kalóriákat – szigorúan csak a sportolói regenerálódás jegyében, természetesen. Aztán elköszöntünk egymástól.

Jó társaság, szép idő, változatos terep, egy kis plusz kitérő és sok beszélgetés – röviden így telt ez a közös túranap.

Kosztandi Brigitta